(Szöveg: Nagy Bernadett. Fotók: Zsiga Pál - nowphoto.hu)

A város nevét, melyet ma visszhangjairól ismerünk egykor a csend („tiho”) ihlette. Különös, hogy éppen azzal törölte el saját, rejtett tartalmát és igazságát ez a név, hogy megszületett. Amint a névadó megszólította a helyet, beszélni kezdett, megismerhette valódi varázsát.

   A hegyek, az egykori vulkánok és az egykori tenger feleltek a beszélő szavára, mint Ekhó, a nimfa.

Ekhót a mítosz szerint fecsegéséért büntették az istenek azzal, hogy elvették saját hangját, és ez után csupán másokén szólhatott, ha azok szóltak. Nárcisz, Ekhó szerelme, a víztükör fölé hajolva éppen ennek a megtévesztő és cseppet sem veszélytelen játéknak esett áldozatul. Saját tükörképét valaki más arcának látta, saját hangját valaki más hangjának hallotta, és végül annak a másiknak a szerelméért elepedt a parton. 

A Tihany-félsziget is valahogy így hajol bele a Balatonba. Erőszakosan nyúlik a tóba, ám végül méltóságteljesen és szelíden megadni látszik magát annak és a csendnek.